Stadtanzeiger offenburg ismerősök, Ideiglenesen le vagy tiltva

V Az Isten homlokán Várt gyerek voltam, megrendelt, remélt, sokat foglalkoztak velem otthon, tulajdonképpen állandóan tanítottak, és úgy csinálták, hogy n e m vettem észre. A művészetek valamilyen formában folyton jelen voltak az életünkben, n á l u n k stadtanzeiger offenburg ismerősök mindig muzsikált vagy szobrocskát faragott, előadott, verset írt, élménybeszámolót tartott - a lakásban szerteszét a legváratlanabb helyeken stadtanzeiger offenburg ismerősök és könyvek hevertek.

Ki mit talált magának aznapi élménynek, nemcsak házastársával közölte, de velem, a gyerekkel is, előfordult, hogy apám, ha n e m bírta kivárni az estét, mikor mindenki békén körbeülte rézcipős asztalunkat, a konyhába is utánament anyámnak felolvasni valamit, az én kezemből meg kivette a leckét: ne tanuljak, azonnali, fontos közlendője van.

Ismerős Arcok - Lélekvesztő

Úgy kaptunk egymástól versidézetet, regényből kiragadott sorokat, egy dallam töredékét vagy egy képmellékletet, mint más helyen a bonbont, s úgy is fogadtuk, az átélt szépség tudatával. Apám egyszer egy téli estén a fürdőszobából kiabált elő azzal, hogy siessek, mert új ajándékot kapok, gyönyörűt.

SZABÓ MAGDA NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA - PDF Free Download

Onnan t u d o m bizonyosan, hogy tél volt, mert a mozdulatát is rögzítette a memóriám: a kályhához húzta a nagylámpát, ott olvasott kedves vén karosszékében, amelyet azért becsültünk olyan különös kegyelettel, mert generációk óta adott helyet ölében a mindig olvasó família valamelyik tagjának, s akkora volt, hogy ketten is kényelmesen ülhettek benne. A p á m kezében könyv volt, arany díszítésű, piros. Régesrég megismertem már a kötéséről Petőfit.

Hortobágy dicső pusztaság, te vagy az Isten homloka. Büszke magyarnak neveltek, következetesen, tudatosan magyarnak, pontosan kijelölték örök helyemet a nagyvilágban, még Magyarországon belül is a Hajdúság szívében, mintha sejtették volna, sokat járok majd valamikor külföldön, és későbbi m u n k á m is gyakran szembesít idegenekkel. A p á m - most már bizonyosan t u d o m - fel akart vértezni minden rosszul érzékelt eufória vagy lámpaláz ellen, magyarnak éppolyan engedményt nem tevő határozottsággal formált, mint helvét hitvallású protestánsnak.

A mondat, amelyet akkor este ajándékul adott, beláthatatlan távlatot nyitott előttem. Bár az Örökké jelenvalónak az én vallásom szerint nem volt számunkra ábrázolható képe, én mindig tudtam, hogy magyar és hogy itt lakik; Krisztus hajdúsági születését végképp valószí SZABÓ MAGDA nűsítette az üdvtörténet néhány eleme, a jászol, a barmok, a pásztorok, n e m láttam én életemben zsidó felekezetűben csak orvost, ügyvédet meg műkereskedőt, miért járkáltak volna a p á m barátainak ősei odakinn a pusztán botosán, pörge kalapban, karjukon bárány.

Hogy Isten nemzetünkbeli, abban sose kételkedtem, így a Petőfi-idézet nemcsak megnyugtatott, de elbűvölt.

Úgy is szomorított, hogy nem ismerhetem az arcát, hogy sose láthatom, így legalább egy vonása bizonyos volt, meglett a homloka. Valóságos megkönnyebbülés volt, hogy a Mindenható, aki nekünk, magyaroknak alakította ki magát a mindenségből, itt a szomszédban tartja a homlokát. Milyen jó lett volna, ha azt is megüzeni Petőfivel, egyéb része merre látható, m e r t ami gyér személyes adatom az Úrról van, az m i n d a költő közlése, így derült ki, révén, hogy Istennek kalapja van, a nagyvilág, és stadtanzeiger offenburg ismerősök a mi hazánkat viseli bokrétaként.

Jártam én már a Hortobágyon, de n e m figyeltem, csak a hídra m stadtanzeiger offenburg ismerősök g az állatokra, fogalmam se volt, mi más néznivaló akadt volna. Azonnal azt kértem, m e n j ü n k ki újra, apám kimutatott az ablakon, melynek táblái meg-megrezzentek az északi szélben: pustolt a hó. Most nem, m a j d nyáron, egyelőre még csupa hó a homloka.

- Как же был уже, что-то как будто включилось.

Tűnődtem, hogyan intézi el, h o g y nem fúj el minket, bokrétát a kalapja mellől, később rájöttem, ahhoz a világot is el kellene mozdítania, az meg akkora golyó, hogy azzal csak nem bírhat meg még mennybéli szélfúvás sem. Még rejtette az Idő Hirosima árnyát, később már magamtól is t u d t a mminden elfújható, bokréta is, kalap is, világ is.

Elfészkelődtem a nagyszékben. Honnan sejthettem volna, stadtanzeiger offenburg ismerősök e m szépirodalmi jellegű stadtanzeiger offenburg ismerősök kapok azon az estén, hanem orvosit; az idézet profilaxis, védekező felkészítés az életre. Mintha akkor gyerekkoromban megmutatták volna nekem hovatartozásom vérbankját, ahová mindig fordulhatok segítségért, ha nem tudnék tájékozódni a világban.

Meghitt, titokkal teljes, felejthetetlen volt az a családi együttlét akkor az estén a költővel, s nem hiszem, hogy sok mindenre vágytam volna olyan hevesen életem folyamán, mint valóban ott lenni egyszer az Isten homlokán. Végül is nem a szüleim teljesítették a vágyamat, hanem az iskolánk révén kerültem ki a Hortobágyra. Egész iskolás korunkban az volt a május legizgalmasabb eseménye, az osztálykirándulás a várost akkor még s ű r ű n körülvevő erdők vagy puszták valamelyikére.

Második elemista koromban, vézna, koromnál kisebbet m u t a t ó gyerek, két nagy szem, c s u p a csont kurta test, pár kiló sóvárgás és kíváncsiság. Jól m o n d t a m verset, a kultúrműsor akkor se volt ismeretlen fogalom, a nénike - így szólítottuk a tanító nénit stadtanzeiger offenburg ismerősök úgy rendelkezett, legyen a kiránduláson tánc, kis jelenet, ének, én meg szavaljak.

Kiválasztott számomra egy n e h e z e n tanulható, stadtanzeiger offenburg ismerősök és bonyolult Tompa-allegóriát, amelyet otthon hosszasan magyaráztak, míg végre felfogtam, mit közvetít.

Az izolálódott magyarság feloldhatatlan magárahagyatottságát olyan súlyos mondatszerkezetek közvetítették, h o g y nem kis aggodalom nélkül foglalkoztam vele, míg tanultam, aztán azzal erősítettem magam, ez akkora feladat, hogy ennél szebb ajándékot nem is vihetnék Istennek, akinek homloka nyilván felfogja majd, neki, kizárólag neki és az ő örömére vertem a fejembe ezt a nem kellemes költeményt. Ha Mátára m e g y ü n k vagy Halápra, nemigen köszönöm m e g a megtiszteltetést, hogy szerepelhetek, de így persze más volt.

SZABÓ MAGDA NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA

Ilyen titokzatos szót elkiáltani az osztály előtt, hogy terepély, s ilyen súlyos mondanivalóval tisztelegni Isten előtt a haza nevében mégis valami. Mondtam az osztályban, vizsgálat, amely társkereső apámtól tudtam, hogy ahová kirándulunk, az az Isten homloka, nem érdekelte őket, Csóka Juli azt mondta, Petőfi megint hazudott, mert óriás nincs, meg élet tava, m a j d n e m összevesztünk, mert én azonnal elhittem a költő szavát és mert mindig mindent képben láttam, úgy érzékeltem Istent m á r előre, mint Gullivert a törpék országában, stadtanzeiger offenburg ismerősök fekszik hanyatt a pusztán, minden egyéb része csupa köd, de a homloka jól látható, síkban, és nem zavarja, hogy lovak és más állatok futnak rajta, és m i ott gázolunk majd stadtanzeiger offenburg ismerősök benőtte homlokbőrén.

Felhőtlen volt a képzelet játéka és a látomás dupla fénytörésű. Mikor a mágikus nap végre eljött, keskenyvágányú vasúton utaztunk egy darabig, aztán m e n t ü n k egy keveset gyalog.

Odafelé énekeltünk, bolondoztunk, a tréfa, a fegyelmezett játék stadtanzeiger offenburg ismerősök szabad volt, pedig rendes körülmények között a mi iskolánk szigorúbb volt egy kaszárnyánál. Mire kiértünk, mindenki boldogan fáradt és éhes volt, eszébe se jutott körbenézni senkinek, pedig akkor már ki-ki láthatta volna a pusztát, sőt ott futhatott a szent homlokon. Ismételhetetlen életem nagyobbik részét odaadtam volna a lehetőségért, ha nemcsak azt tudom, Isten bőrén hágok e percben, de belenézhetek a szemébe is, stadtanzeiger offenburg ismerősök hiszen ha homloka van, szemének is kell lennie, de senki se árulta el, azt hol tartja és kinek mutatja, ha ugyan megmutatja.

A gyerek napjait több tépelődés, komoly aggodalom és fejtörés jellemzi, mint mindezek felhőtlen ellentéte. Fogócskáztunk, ickáztunk, daloltunk, volt versenyfutás, aztán az osztály enni vágyott és inni vágyott, mire feleszméltünk, annyi idő eltelt, hogy látszott, aligh a n e m megrövidül vagy talán el is marad a kis műsor. Akiknek szólót kellett társkereső grimma énekelniök, belemerültek a maguk külön szórakozásába, a táncospár elnehezült, annyit evett, a nénike is olvasásba mélyedt, elengedte magát.

Főleg az keresek men aquarius járta és az azonnal behörpölt innivalók pótlása. Én vártam egy darabig türelemmel, aztán mégis rászántam magam a cselekvésre és odamentem a nénikéhez. Olyan nehéz volt azt a Tompa-költeményt fejben tartani, szerettem volna már túlesni a szavaláson, amellett úgy éreztem magam, m i n t a vendég, SZABÓ MAGDA aki a szalonban ül, kezében a papír fedte rózsacsokor, és már régen m e g kellett volna szabadulnia tőle, d e valahogy sosem nyílik rá alkalom, hogy átadja a háziasszonynak.

Pedig nekem tervem volt a verssel, amelyet úgy fogtam fel, mint saját magam külön hálaüzenetét, amire azt reméltem, válasz érkezik, igazolás, Isten részint valami sajátságos, isteni formában rábólint, ezzel megerősíti Petőfi közlésének igazságát, részint jelzi valahogy, h o g y méltányolja, amiért hibátlanul tudom m á r azt a terepélyes allegóriát.

Á m a nénike nem segített, fel se nézett az olvasmányából, csak a kisasszony reagált. Gyakorló iskolában nevelődtem, a nénike mellett utolsó esztendős tanítóképzős lány tartotta rajtunk fél szemét, a másik féllel a kötését nézte. Megpacskolta az arcom, azt mondta, hagyjam a költeményt, egészségesebb, ha hazatérésig jó levegőn vagyunk, ugrálunk, stadtanzeiger offenburg ismerősök is illetlenség tolakodni, örüljek, ha n e m kíváncsi a produkciómra senki, menjek csak a többivel játszani, nincs műsor.

Elvette a valutámat, a kis kincset, az egyetlent, amiről azt reméltem, épp teljesítményének nem mindennapian súlyos voltával kivívja számomra Isten igazoló bólintását.

Miért nyilatkoznék m e g ennek a társaságnak csak úgy, ingyen, mint Petőfinek tette, itt valami költői dolognak kellene történnie, hogy nekünk is jelezzen, de az osztály csak futkos, a nénike olvas, a kisasszony köt, engem m e g nem akar meghallgatni senki.

Hát akkor nem kell közönség, elintézem magam. Nekiindultam a pusztának, nem figyelt rám senki. Nekem a megvilágosodás pillanataiban egész életem folyamán, felnőttként is mindig egyedül kellett lennem.

SZABÓ MAGDA NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA

Lépegettem az akkor már hanyatlani kezdő n a p irányában, és az égbolt lassan váltani kezdte a színét, hosszú szürke és vérpiros csíkjai elkeveredtek bágyadt lilával és mint a barokk képeken, kivillant m ö g ü l ü k a citromsárga meg a máriakék. Alacsony volt az ég, mintha saját szépségének súlya alávonná, szépsége színből és fényből merevült bordázata tartotta önmaga kupoláját.

Nem volt m á r messze az alkony, a rézsútos sugárzás m á r ígérte az árnyakat is. Én csak lépegettem egyre távolabb a csárdától, a híd irányában, aztán azon is túl, mindig előre, semmit se törődve azzal, m i marad mögöttem.

SZABÓ MAGDA NYOLCVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁRA - PDF Free Download

Meg-megpittyent egy m a d á rismeretlen kis neszek közt haladtam előre, míg meg nem stadtanzeiger offenburg ismerősök a nevenincs érzés, amely azt mondta, itt van, itt az Isten, m á r szólnom se kell neki, mert m i n d e n t tud, mindent érzékel, és arra vár, hogy stadtanzeiger offenburg ismerősök, akinek e percben még semmi sem igazolja a földön a létjogosultságát, előadjam neki azt a költeményt.

Álltam szemben a hanyatló nappal a millió színt m a g á r a keverő égbolt védelmében, köröttem senki, semmi, csak a puszta, és teli torokkal, jó hangosan, hogy megértse, hiszen n e m láttam, merre van szentséges füle, elkezdtem mondani neki és dicsőségére.

Az alkony rojtjai üvegből voltak a fejem felett, és néha összecsengette őket valami szél, az ég gömbölyű lett, lámpaernyő, peremén libegtek az üvegrojtok. Vártam az első versszaknál, szól-e az Isten, de még hallgatott. Kezdtem a másodikat, még hangosabban, hátha n e m értette jól az elsőt. Soha olyan gyorsan feltámadni és elülni vihart n e m láttam másutt, mint a Hajdúságon.

A harmadik versszakba kezdtem a porkavaró szélben, m i k o r érzékeltem, valaki közelít. A kisasszony állt mögöttem, kezében, mint a döglött róka, lógott a kötése, valami végeláthatatlanul piros sál. Elindulsz sétálni, szavalgatni?

Hát mit képzelsz, ki vagy te, mi vagy te? Nem képzeltem magamról semmit. Nem értettem, miért kiabál.

Nem szólni senkinek? A nénike haragszik. Minket még vertek, a tenyerünkbe csattantottak a tolltartónkkal, és akivel komolyabb társkereső steril férfi volt, azt órákig térdepeltették.